Kiss Gabriella: 14 szoba éjjelente

14 szoba éjjelente

 

Az egyikben kétszemélyes ágy uralkodik, közepén alszik ő,
a másikban, egy másik kétszemélyes ágyon balra szorulok,
így sem hagyhatok elég teret, hogy elférjen hűlt helye.
Az én szobámban bíbor pletyka, az övében leander áldozza fel leveleit,
hogy magját a parketta réseibe szórja.

Amikor alszik, nem ér hozzá más,
csak a párna, a takaró, a tágas tér, az ajtó és a falak,
a becsukott ablak, kirekesztett hajnali madárzaj, induló autó,
a reggel gyomorkorgása, motorikus mozgás.
Nem ér el hozzá más,
csak az, amitől ébren szabadulni szeretne,
csak az, amibe álmában kapaszkodik.
A legkisebb zajra is felriad – szellemképe ilyenkor helyére siklik -,
igazságtalan részese lesz mások éjszakai történetének,
az ágyában fekszik kiszolgáltatottan,
mialatt valaki felkel inni, meztelen női test neszez,
meztelen talp papucs után tapogatózik,
félretett, nyitott könyv a földre csusszan, becsukódik,
nem tudni, hol szakadt félbe a történet.

Nem alhatok vele, a másik szobában fészkelem be magam
másik párna, takaró közé, tágas térbe, nem ér el hozzám semmi nesz,
csak az elalvás előtt olvasott könyv története szivárog be lassan éjszakámba.
Felkiáltok, mikor álmomban szabadulni szeretnék,
ő átrohan, belé kapaszkodhatom, amíg felébredek,
amíg a világ érinthetővé formálódik:
székké, hanyagul odavetett ruhadarabbá,
ajtóvá, fallá, meztelen férfitestté
– fehér bőre dereng a sötétben,
könyvből kihulló retúr vonatjegy.

Németh Bálint: Sündisznó

Sündisznó

 

Megébredtem, fáztam, volt ott talán
egy ing is, a tiéd, így akarok emlékezni,
nem vettem magamra. Egyedül hagytalak,
addig, gondolom, a sötétben becézted
a manduládat, hogy világíts, te genny,
és kérdezgetted álmodban, mi baja,
mért van begyulladva így.

*

Remegtem, kibámultam, fázósan
toporogtak a házak, sűrű sörték és fehér
az utcán, nem tudtam eldönteni, fogkrém
vagy borotvahab legyen. Esetleg ondó.
Aztán a csillagok, akár fosztóképzők,
egy magasabb elvonás tünetei,
rá kellett tehát gyújtanom.

*

Meséltél egy karambolról, autó tévedt
a villamossínre, próbáltam elképzelni,
tökéletlen kereszt. A karosszéria, elnyílt
száj, mintha vér és nyál találkozna ott futólag,
kétféle fájdalom felcsigázott molekulái,
nem közösülnek, de egymást azért
van képük meghamisítani.

*

Ilyesmiről álmodsz te is, gondoltam, és ha
rosszul. Nem tudod elosztani a kételyeket,
mint a maradék kávé reggel, valakié kicsit
több, talán tüske marad benne, na és.
Ahogy aztán beszélgetünk, a szánkból
egy műtét megmaradt néhány cérnaszála lóg,
ezek szavak, hát majd csak felszívódnak.

*

Ajkamon a lassan begyógyuló seb,
a szám cigarettaszaga, fogat kéne mosni,
mielőtt visszafekszem. Ha megfeszülök, sem
érek ahhoz, akinek, úgy hiszem, kiköpött
mása vagyok. Pisálok, becsukom a  fürdő
ajtaját, a pohárban összekoccannak a fog-
kefék.

Nagypál István: A matrozókról

 

A matrózokról
minden reggel kiülsz a móló végére.
várod a kompot, várod az autókat.
vársz egy matrózt, vársz egy hangot.
olajos vízbe lóg a kezed. a kőfalra
tapadt kagylókhoz ér, fekete vagy
sötétkék, nem tudom, nem figyelsz.

nem szeretem a kompot, mondod,
mindig mocskos, alpári szavakat,
mindig romlott halszagot hoz ide.
azt hiszed, apád jön a hajóval,
aztán minden kompról lelépő férfi
után nézel, megtetszel nekik.

lányos a csípőd, magas talpú cipőt
viselsz, úgy fekszel el a mólón.
azt mondod, ravaszak és erősek,
szemük sarkában némi komiszság.
apád helyett anyád lehetnének,
hátha mást is adnának kezedbe.

felállsz, kacsázol egyet, megfogod
a kezem, ahogy a lányok szokták.

 

*Arne-vers

A festmény: Glenn Brown, Shallow Deaths, olaj, vászon

 

Zerza Béla Zoltán: Apakrif

 

 

Apakrif

Ünnep van. Alkalmi jó.
Kiszámítható formákkal és szofizmusokkal.
Ragyog minden rokon,  próbálom
az irhámat menteni.
Apa erős, el tudja hajlítani a vasat.

“Csak megszokásokra építhető egzisztencia.”
“Jegyezd meg, hogy összeurópai horizont.”
Az én apám sikeres szervkereskedő,
mindennap mérlegre teszi a szívem.

Az én apám szíve edzett, akár a svédacél.
Nem sorvad el, hogyha kettétörik egy gerinc.
Szerinte fontos, hogy tudjam, kinek a kenyerét
szoktam pusztítani. Lelkifurdalás-mézeskalács.

Apám mindig a legjobbat akarja belőlem kipréselni.
Tudja mitől nő ki a fű, mitől döglik meg a fene.
Hiába hergelik, sehogy se hozható zavarba.
Érzem, hogy az övé vagyok, mikor tapogat.
/Ez az apa, anya./

Kép:Herendi Péter

 

Nagy Kata: mitokondrium

mitokondrium

 

Az utolsó sebről a var észrevétlenül

szakadt le én sehova innen mozdulni

nem tudok, hasam nő csak egyre,

és hajnalra megszülöm azt a szőke kisfiút,

aki csak az álom játszóterén mászókázott.

 

Valaki zsinóron lógatja be a holdat, az utolsó

utáni éjszakánkon.

De nem is a hold az,

Csak a szemközti üres telken álló daru

fényreklámja. Az a távoli csillag elszennyezül,

ott a kapszuladíszes ház fölött: alig látnád

hunyorgását.

 

Átutazók, átutazóban: a matrac nem nyikorog,

ha egyedül fekszem rajta, de harminchét fokkal hidegebb.

ezt tudod, sose mondtam, de mintha a szerelem fokban

mérhető volna, intenzív anyag, sejtszervecske:

maga a boldog mitokondrium.

 

Nagypál István: Cukorfogó

 

Cukorfogó

Játék, mondtad, majd meghaltál.
Azóta játszom szavakkal, azóta
játszom azzal, hogy nem is voltál.
Gombok, cetlik, néhány bábu.

Aztán a tévé elé ültetlek, kanalat
majd birsalmát rakok a kezedbe.
Magad vagy a kataton székben.
Megvetően nézel. Ez nyugtalanít.

Demián. Fojtott nappalok. Ez az
ami fáj. Cukorfogóval tuszkolom
a szádba a kockacukrokat. Majd
leesnek, mint az elejtett szavak.

 

(A festmény: Francis Bacon munkája)

 

Baranyi Gergely: Hideg vagy

Hideg vagy

 

Akár az ősz első tünetei. Égetnek

valahol a távolban, és füst szárad

a bőrre. Mégsem számolják a

szőrszálakat a pulóverben.

 

Hideg vagy. Megint megköhögtetsz.

Cigarettázol. A hátamat masszírozod,

miközben szemezek vele a buszon.

Nevet rajtam és én is magamon.

 

Felszáll a szél az ablakon, hogy

megnyugtasson, csak leveleket

gyűjt a hajadról, hogy bepréselje

mindet két panel közé.

 

Kókai János: üvegszerű

üvegszerű

ez egy várakozás
ahogy kinézek az ablakon
és mozdulatlannak látok mindent
csak a postás kerekezik el
küllőivel felsértve a reggelt
aztán újra ez az üvegszerűség
túl sima és nyugodt minden
hogy ne gondoljak a tévedésre
a városra ahogy nem enged
hiába akarom hogy itt legyél
dél van
csak az árnyékok közelítenek
az egyik félbe vág ahogy állok
de ez nem tölt el félelemmel
üresebb vagyok mint a gyomrom
még délután is ezt érzem
nem beszélve az estéről
amikor a sötétség
eltakarja gondolataimat
és tanácstalanabb leszek
mint egy lebontott vonatállomás

gps: kösz a halakat

kösz a halakat

vasárnap leszálltunk a repülővel és
te azt mondtad szálljunk vissza mert
elfelejtetted megetetni a halakat
persze akkor már nem lehetett
sodort magával a tömeg hogy
átvegyük a csomagokat
végig rendesen ott se tudtál
viselkedni elejtetted a mandarint
azokat az apró szeműeket amik
mint a gyöngyök gurultak az
utasok lábai között az ebédről
apró szeműek hogy elférjen
az egyen ételcsomagokban
és te elkérted a környéken ülő
utasoktól és tőlem azt hittem
mind betömted amíg elő nem
kerültek és te négykézláb
rohansz utánuk a lábak között
elvesztettelek szem elől
és később mikor megkerülsz
azt mondod ez a halaknak lesz
és a kezedben látom
ott a rengeteg mandarin
púposra tömöd vele a zsebeid
célirányosan elindulsz hogy
visszautazunk repülővel a halakhoz

Németh Bálint: Ráiszik

Ráiszik

a nappaliban álltunk,
nagyjából egy héttel azután,
hogy apám visszajött megint.

pálinkázni készültek,
majdnem kétszer annyit öntöttek,
mint maguknak, pedig nem kértem.

apa figyelmeztette anyát,
vigyázzon azért magára.
sokat ittak már a héten.

anya apát féltette inkább,
nem lesz-e egyszer rosszul,
hogyha ráiszik a halálra.

két kortyra tudtam csak lehúzni.
mint aki rosszul alakít.
meg is tántorodtam, pedig most

tényleg beleadtam apait-anyait.